Helle Pelant Lahrmann a közelmúltban védte meg PhD-disszertációját „A sertések farokrágása – prevalencia, korai felismerés és célzott beavatkozás” címmel, amelynek néhány megállapítását ismertetjük.

A sertések farokrágása jelentős állatjóléti kihívást jelent, ugyanis a viselkedés váratlanul jelenik meg, és gyorsan elterjed egy csoport sertés körében. A károk megelőzése érdekében az EU-ban a legtöbb malac farkát csonkítják. A farokcsonkítás azonban tüneti kezelés, ami nem oldja meg az abnormális viselkedést kiváltó okokat. Azonban a jelenlegi tenyésztési rendszerben a csonkítatlan farkú sertések tenyésztése változatlan menedzsment rutinok és tenyésztési elvek mellett a faroksérült egyedek számának drámai megnövekedéséhez vezet.

A PhD-dolgozat négy lépésben vizsgálta a szituációt: Először azt vigyálta, mi történik egy tipikus dán sertéstelepen, ha a malacok farkát nem csonkítják meg és nincs semmilyen más beavatkozás. Ezt követően megvizsgálta, vajon vannak-e olyan korai indikátorai a farokrágásnak, amelyek még a viselkedés kitörése előtt megfigyelhetőek. Feltette a kérdést, ha a farokrágás előre jelezhető, vajon megelőzhető is egyben, és csökkenthető-e a kitörés kockázata valamilyen módon?

A kutatás szerint:

• A farokrágás előfordulása valóban gyakoribb, ha a malacok farkát nem csonkítják, és más beavatkozást sem tesznek;
• Azonban egy farokrágási kitörés előtt a karámon kívülről megfigyelhető a lógó farkak megnövekedett aránya;
• Ha a lógó farkak előfordulása megnövekszik, a farokrágás kockázata csökkenthető a környezet gazdagításával;
• Amennyiben ez elégtelennek bizonyul, és a farokrágás kitörés megtörténik, a további szalmaellátás csökkenti a kockázatát a viselkedési forma eszkalálódásának.

A tanulmány fontos megállapítása, hogy azonnal reagálni kell a korai indikátorokra és a kezdődő faroksérülésekre, és nem szabad megvárni azt, hogy véres sebek is előforduljanak a csoportban. Ahogy a szerző írja, hasonlítsuk az esetet a tűzoltáshoz: egy kis gyertyalángot könnyebb eloltani, mint egy hatalmas tábortüzet.